Édesapa! Már minden csak egy megírandó eset? De te nem egy eset vagy, te az APÁM vagy. Üres vagyok, tompa és szótlan. Jöttek szavak, meg mondatok, de el is vesztettem őket. Lepattantak a csöndről. Miről írjak? Rólad? Rólam? Anyáról? Arról, hogy neked gyalázatos gyerekkor jutott, nekem viszont gyönyörű gyerekkort adtatok ti ketten. Tökéleteset. Édesapa! Gyerek voltam, és végtelenül szerettem, amikor bohóckodsz. Mert mindig kibuggyant belőled valami spontán bohócság. Ilyenkor mindig újra akartam játszatni veled a poént, s nagy unszolásomra néha sikerült elérnem, hogy újra és újra előadd a kedvemért a kacagtató produkciót. De ilyenkor mindig hozzáfűzted: „Rendelésre nem megy!”

Aztán hirtelen vége szakadt a viccözönnek. Eltűnt a mosoly az arcodról. Nem értettem, hová lett a jópofa bohócom. Majd hosszú idő után visszakaptam a mókamestert, igaz, hogy szakállat növesztettél – kabalából -, de a lényeg az volt, hogy visszakaptalak. És aztán évről évre újra és újra elvitt a depresszió nevű szörnyeteg. Édesanya pedig!? Ilyet még senki nem látott. Mint egy gladiátor ment szembe a szörnyeteggel a pici asszony. Olyan erővel és elszántsággal verte fel a védőfalat közéd és a szörny közé, hogy nincs még ilyen a földön. Alternatív terápiák végtelenjét sorakoztatta föl érted, mert érezte, hogy a pirulák hatástalanok. Minden barát, minden rokon, minden kolléga, minden szomszéd, minden ismerős tudja, hogy a mindennél sokkal többet tett meg, hogy távol tartsa a szörnyeteget. Időről időre sikerült is neki, és akkor mindig visszakaptam a mosolygós, kedves, bolond, mókamester apámat.

Édesapa! Édesanya a kezdetektől sejtette, sőt tudta, hogy nem segítenek az antidepresszánsok, csak a jóság, a szeretet, és a törődés segít. Mindenki tudja, hogy jó ember voltál. Nem tudom, mi járt, akkor a fejedben, mikor meghoztad a döntésed. Lépéseddel immáron te akartad védeni a mindent felfalni igyekező depresszió nevű szörnyedtől anyát, és egyben véget vetni a saját szorongásod okozta két évtizede tartó kínnak.

Édesapa! Édesanya jól sejtette. Két és fél hete sincs még, hogy a döntésed után vagyunk, újra itt ülök Londonban, előttem az asztalon a mai Independent, a Times és a Guardian, február 26-a van. Mind a három nagy lap címoldala vezető hírként hozza: Az antidepresszánsok nem érnek semmit, nem hatnak, nullák, egyenlő a hatásuk a placebókéval, jelenti be a tudományos világ hivatalosan. Világbotrány, emberek tízmillióival szedetik ezeket a szarokat, és nemzetek kormányai dollár, euró és forint milliárdokat költenek olyan „gyógyszerek” támogatására, melyek nem érnek semmit. Eddig eltitkolt kutatási eredmények bizonyítják, hogy nem érnek semmit. Semmit! Semmit! Semmit! Emberek, s az apám élete ezeknek nem ér semmit! Csak a profit számít! Gyógyszer helyett hagyományos terápiára van szükség, melyet úgy hívnak beszélgetés, figyelem vagy flancosan pszichoterápia, analízis.

Édesapa! Van itt még valami. Mert tudom, hogy mennyire bíztál benne, hogy egyszer majd jobb lesz Magyarországnak, és aztán ez a reményed is elszállt, de nem a depressziód miatt. Mert anya segítsége mellett még egy működő, élhető ország adhatott volna erőt a kitartásodhoz. A tudat, hogy az emberek félénken ugyan, de elkezdenek mosolyogni, és tégláról téglára elkezd épülni valami, amiben még tizenkilenc éve hittünk. De a most rosszabb, mint az akkor, és számomra a halálod a rendszerváltás totális kudarcát is jelenti.

Édesapa! Két könyv van az éjjeli szekrényemen Széchenyi István Naplója és Márai SándorVasárnapi krónikája. Ők is önkezükkel. Milyen üzenet ez? Miféle nemzet ez?

Édesapa! Nagyon szeretem a kárpitos műhely illatát!

Hát, ezek a szavak jöttek…. 

Köszönöm, hogy jó apám voltál. Szeretlek, Hédike.

 (Megjelent a Hetiökopolon 2008. februárjában)