Egy drága női bőrtáska tulajdonosa vagyok. Ajándékba kaptam évekkel ezelőtt, így aztán nem ismerem az árát. Ez egy Londonból való dizájner táska, diszkréten rá van csempészve a szegecseire a márka logója. Sokszor leirigyelték már a vállamról. Nem tudom mi tetszett rajta az irigykedőknek, talán a márkája, talán a fazonja, talán az, hogy nem az övék.

Amikor megajándékoztak vele csak néztem értetlenül, nem vágytam ilyen holmira. Szomorú voltam nagyon és szomorúságomat nem lehetett egy táskával elűzni. De illett a gesztusnak örülni. Így aztán mosolyogtam és idővel belaktam a táskát. Megszoktam és megszerettem. Sőt valódi értékét is felfogtam, azt, hogy táskám nem kétidényes vacak műbőr, hanem nemes valódi bőr. Felfogtam a kidolgozottságában rejlő aprólékosságot, a bele foglalt időt. A komoly kézimunka időtállóságát és szépségét. Táskám hibája, hogy üresen is súlyos egy női vállnak, hátha még beleteszek egy üveg furmintot. De kétségtelen tény, hogy örök darab a női ruhatárban.

Van egy bőrdíszműves mester ismerősöm, Takács úr. Ő egy táskajavító boltocska tulajdonosa. Hosszú évekkel ezelőtt úgy ismertem meg, hogy bevittem hozzá egy övet használhatóvá tétetni. Kértem az övre öt lyukat. És ő nem kért a lyukasztásért pénzt. Magyarán ajándékozott nekem öt lyukat az övemre. Agyonhordott táskákat javító bőrdíszművesemet nemrég ismét felkerestem, vállamon a dizájner darabbal. Jó szakember szemével egyből szemet szúrt neki a magas minőségű táska, és megdicsérte. Majd lemondón legyintett, hogy ilyet itthon már senki nem csináltat. Még édesapja műhelyében készültek egyedi darabok, ő maga pedig már nem is emlékszik mikor készített új táskát. Mire én, de csak tovább kéne adni valakinek a tudását! Erre legyintett még egyet és elmesélt egy történetet.

Egy délelőtt ült a kis boltjában a varrógépe mellett, javította a beteg táskákat. A gyógyítandó és meggyógyított táskákért jövő menő emberek pedig egymás kezébe adták műhelye kilincsét. Egyszer csak belépett egy hölgy és udvariasan megkérte Takács  urat, hogy tegyen használhatóvá egy övet, azaz kért rá négy lyukat. A mester elvette az övet és ráfektette azt a műtőasztalára. Szempillantás alatt kimérte a négy lyuknak a helyét majd gyakorlott kézzel rácsapott a kalapácsával a lyukasztóra egyet, kettőt, hármat, négyet. Körülbelül annyi idő alatt végezett e munkával, mint ahogy ezt én itt elmondtam.

És odaadta a használhatóvá tett szíjat a kuncsaftnak. Az megkérdezte, hogy mennyivel tartozik. A mester azt felelte, ugyan már semmivel. Ajándék.

Erre a kuncsaft így szólt, ingyen végzett munka és az állam adóbevételtől való megfosztása miatt megbüntetem huszonöt, azaz huszonötezer forintra.

És igazolandó ki is ő valójában elővette adóellenőri igazolványát.

De az ügy nem zárult le a büntetéssel, azóta az adóhivatalban tologatják a papírokat. Javaslatokat, ajánlásokat és kalkulációkat fogalmaznak meg, le és fel, hogy kiokkumulálják, hogy egy bőrövön történő lyuk létrehozása, megvalósítása azaz munka folyamattá alakítása az lyukanként kerüljön minimum ötszáz forintba, plusz ááááfa.

- Hogy az államnak bevétele legyen.

A történet meghallgatását követően vállamon a londoni dizájner darabbal, amely ki-tudja-ország, ki-tudja-kézműveseinek munkája távoztamban feltettem a költői kérdést. Ugye nem gondoljuk komolyan, hogy egy londoni dizájner táska különb lehet Takács úr keze munkájánál?

Tallián Hedvig

Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió Jegyzet rovatában.