GYEREKVERŐK

Kivételezett helyzetben lennék? Sokszor töprengek rajta, és mindig a villamoson ér el e gondolat, amikor szembesülök a sok szenvedő öreg arccal. Felfoghatatlan, ami mostanában egyre több közeli barátról derül ki.

Nóra egy furmintgőzös lazuláskor osztotta meg velem, hogy három éves korában és később is, az apja rendszeresen verte. Nem jutottam szóhoz a hír hallatán.

Később rákérdeztem és elmondta, hogy ez komoly és bizony ő sokszor napokig kék zöld volt a veréstől.

Hol volt anyád, hogy megvédjen? - kérdeztem a fiatal nőtől. Végignézte, válaszolta. Én meg napokig nem kaptam levegőt Nóra vallomásától. Hogy lehet egy kisgyerekre kezet emelni? Ki az a beteg állat, aki egy csöpp gyereket meg mer verni? Ráadásul rendszeresen!

Nemrégiben újabb esetekről szereztem tudomást a környeztemben. Minden alkalommal lefagytam. Nem tudok napirendre térni felettük, képtelen vagyok felfogni, hogy gyerekeket vernek az otthon melegében.

Klaudia tíz éves volt, mikor azon kapta magát, hogy beugrott anyja elé, hogy lesújtani készülő apja inkább őt üsse, ne az anyját. Apja pedig nem teketóriázott, ütötte a tízéves kislányt. Anyja meg hagyta! Miféle szülők az ilyenek? Klaudia beszámolója szerint családjában a verekedés mindennapos gyakorlat volt.

A szakirodalom szerint a családon belüli erőszak társadalmaktól, koroktól és vallásoktól függetlenül tabu témának számít. Persze működnek jogvédő szervezetek, aktivistákkal, szakértőkkel, akik igyekeznek segítő kezet nyújtani a bántalmazott, sakkban tartott, megalázott nőknek. Már azoknak akik elérnek hozzájuk. (Hála nekik munkájukért!)

De mi lesz a fájó testű, sajgó lelkű a gyerekekkel? Ki védi meg a kicsinyeket?

Honnan ez a pusztító erő, ami ezt a kínt méri a cseperedőkre? Honnan származik ez a borzalom?

Nóráéknál vajon az dédnagyapa hurcolta haza az isonzói árkok vérgödreiből? És Klaudia apjának ütlegelésében vajon a második világháború mocskának feldolgozatlansága nyilvánul meg? Mi történt az ötvenhat után börtönbe kényszerítettekkel? Hogy telepedtek rá ezek a kínok a családokra?

Mert ugye nem gondoljuk komolyan, hogy egy huncut kisgyerek verést érdemel? Ugye nem?

Mi van a mélyben, ami enyhébb esetben önpusztító alkoholistát, súlyos esetben gyerekverő idiótát termel?

Ülök a villamoson és nézem az arcokat. Próbálom kitalálni, hogy miféle emberek lapulnak a szakadt tavaszi ballonok alatt. Nézni is rossz a fájdalmat, ami megmintázta a 47-esen ülők arcát. Nőkét és férfiakét. Vajon hányan vannak köztük, akik a napi betevő mellé verést kaptak lelki táplálékul a szüleiktől? Hányan vannak azok, akik szerencsésnek mondhatják magukat és csupán szidást, becsmérlést kaptak a poggyászukba?

Szeretném őket megkérni, hogy forduljanak oda az unokáikhoz és mondják el, amiről még soha nem beszéltek! Ne hallgassák el a részleteket! Mondjanak el mindent, a kínt, a fájdalmat, a félelmet, a szégyent!

Sírjanak!

És kérjenek bocsánatot!

Ne hagyják, hogy az unokák örökítsék a kínt!

Ülök a villamoson és miközben figyelem a látható fájdalmat, mérhetetlenül hálás vagyok a szüleimnek, mert én tudom, milyen gyengéd szeretetben felnőni. Átéltem. Kivételezett lennék?

Tallián Hedvig

Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió jegyzet rovatában