A körtéri zűrzavar és katyvasz örök. A pozdorja falas, csikkes, óriásplakátos újkori esztétika marad, csak az évszakok változnak. Mostanában épp monszun tombol a körtéren is. Minden tapad és ragad. Kellemetlen a légkör. Csak a nyári fény vidámkodik a katyvaszon.

A Bartók Béla út eleganciája azonban megingathatatlan. Macskakővel vagy a nélkül, felrobbanó főnyomócső néhány órás árvizével, esténként az érett tokaji aszú színű fényt árasztó kandeláberekkel, a megújult Gárdonyi téren a Hadik kávéház álmatag pincéreivel ez a főút mindig előkelő. Van tartása, már ha egy útnak lehet tartása, de ez a nyomorult körtér, amibe a Bartók belefut… Szörnyű!

Nehéz vele azonosulni. Nehéz kötődni. Nehéz szeretni. Korábban már megírtam, Móricz Zsigmond szobra ismeretlen helyre bujdokolt innen. Jobbnak látták bölcs hivatalnokok nem fájdítani az író szívét e látvánnyal és elvitték a bronzszobrot.

És nicsak! Mit hallok a minap, amint leszállok a hatvanegyes villamosról? Honnan szűrődik felém a hang? Mit játszanak?

Valahogy mindig kivirágzik ebből a fertelmes betontengerből egy virág – állapítom meg. A kilencvenes években poncsós indiánok szintetizátorral kísért pánsípjaikkal árulták a dél-amerikai tradíciót cédén. Dübörögött már rockzene is Szent Imre szobra előtt a körtéri katyvaszban. A minap cigányzene próbálta a körtéren átrohanókat jobb kedvre deríteni. Ki tudja milyen sikerrel.

És nicsak? Mit hallok? Keresem a zene forrását, ahogy közeledem a zebratenger felé. A használaton kívüli metrólejáró mellett, ahonnan Móricz Zsigmond elbujdokolt, három huszonéves legény játszik. Prímással, másodhegedűssel, bőgőssel. Előttük kitátott hegedűtok benne fémpénz.

Fogom magam és szokatlan pozícióba helyezkedem. Megállok. És miközben hallgatom a széki muzsikát figyelem az átrohanókat. Különös tapasztalat beleállni a zűrzavar közepébe. Mintha képes lennék megállítani az időt. De ezt csak én tapasztalom, a rohanók nem érzik. E dimenzióváltás megtorpanás nélkül nem megy. Miközben árad a széki muzsika, stabilizálom pozíciómat és belenézek a tölcsér formát öltő ember áramlásba. Fejhallgatósok, fittyet hányva a térzenére, elhúznak a népzenészek előtt. Kétgyerekes család érkezik. A mama tolja a babakocsit és a nagyobbacskát ráveszi dobjon pénzt a tokba. Apja kézen fogja a totyogóst, odavezeti. Együtt bedobják a fémet. Mosolyogva továbbmennek. Jól öltözött magas hivatali ember csörrenti a következőt. S ahogy megállítottam az időt egyre csak figyelem a körtérieket. Ébredő halvány mosolyok díszítik az arcokat, amint dobálják az aprót. Az ismeretlenből előbukkanó rohanó emberek, ahogy testet öltenek a körtéri valóságban, a markukban szorongatott fémet egyre csak dobálják - csörög a forint -, majd ahogy jöttek el is tűnnek. A fiúk meg jókedvűen egyre csak húzzák a magyar népzenét a monszun kellős közepén. „Nem hiszek a fülemnek” pillantások teszik széppé a teret. Munkanélküliség és munka határán lődörgő fiatal srác toporog a szokatlan produkció körül, majd továbbáll. A reménykedő mosolyok gazdáitól pedig egyre csak potyog a pénz a tokba. Nem sajnálják. Én is dobok valamit, majd kilépek a megállt időből. A 47-es villamos megállójából visszanézek a szokatlan műsor hallatán csoportképpé merevedett buszmegálló közönségére. Vajon ők is érzik e dimenzióváltást? Tényleg helyre akar zökkenni a rohanó idő?

Tallián Hedvig 

Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió jegyzet rovatában.