Ülök Európa közepén egy kétszáz éves ház viseltes szalonjának faragott íróasztalánál. Ónémet kárpitozott bútorok idéznek jobb kort. A konyhában meg… kádárkorabeli kredenc. Benne zománcos lábas, fűszerpaprika, és bors várja Juliska nénit. Az idős, hölgy nem jön már. Nem tudom, hogy Juliska nénit érdekelte-e, hogy Európa mértani közepén élt, de azt látom, hogy Juliska néni ragaszkodott az európai hagyományhoz: a mester ember kézzel készített tárgyaihoz, és a hegyaljai szőlő adta jó borhoz, ami a ház alatti pincét egykor gazdagon megtöltötte. Juliska néni mentette, ami menthető, ameddig a rendszer engedte, aztán alattomosan beszivárogtak a házba a műanyag ajtós kádárkredencek és orion tévék, a pince meg kiürült. A Kádár rendszer derekán lehetett, hogy Tállyára Juliska néni házába is befurakodott a panelházi házi oltár. Először csak fekete fehérben, évtized múltán színesben villódzó bűnös doboz. A tévé felé fordított fotelok zsákutcát jeleznek.

Milyen a „zsákutca” Európa közepén? Első ránézésre egész takaros a falu. Faragott fa és kőszobrok szegélyezik az utcákat, díszítik a tereket. Egy fametszet munkától görnyedő, botra támaszkodó öregeket ábrázol, dolgozó öregeket. De megyek tovább, keresem a mértani közepet. Egy tizenkét éves forma kislány útba igazít és elárulja, hogy egy turult kell keressek. Pár száz méter után meglelem az Európa mértani középpontját jelző kétméteres faszobrot. A madár inkább hasonlít egy óriási facsipesz és egy tömpe lábú gólya keverékére, mint turulra, de a fő baj, hogy le van eresztve a szárnya. Valószínűsítem, hogy a remény a nagy madár lábainál álló két fiókában él tovább. Hogy én badarságokat látok bele a szoborba?

Na, akkor lássuk a valóságot! Irány a helyi kricsmi. A délutáni napfényben fogatlan, félmeztelen férfiak tanyáznak műanyag asztalnál.

Hogy nem ér olyan helyre bemenni, amiről feltételezhető, hogy mi lesz a tapasztalat?! De bizony ér. Épp ez a lényeg! Bemegyek a kék-fehér műanyag csíkokból álló ajtópótlón. Furcsállják érkezésem, hiába köszönök. Kérdezem, van-e Tokaji bor? A nő a pult mögött, úgy néz rám, mintha arra kérném, menjünk együtt a Marsra. Majd válaszol: Dehogy is! Itt nincs Tokaji.

Hangsúlyozom, Tokaj-hegyalja szívében Európa mértani közepében vagyok. Aztán kérdezem: Mégis mi van? S közben leltározom a pult tetején búsuló vörös boros üvegeket. A nő mentené a menthetetlent, s megkínál. Megszagolom, megköszönöm, visszaadom. A bor neve Betyár, lopom le a nevet a műanyag pet palackról. Távozás közben megdicsérem a kocsma falán függő faragványokat.

Átmegyek a szemközti boltba, nézem a boros kínálatot, tokajit nem látok, kérdezem az eladó hölgyet, miért? Mert a hegyaljai bor drága és az az ember, aki a szőlőben dolgozik, nem tudja megfizetni, kapom a választ.

Európa közepén van egy mítosz, a királyi borról, amit a helyiek is büszkén emlegetnek, de a királyi bor előállítására csak néhány tucat pince képes. A hegyaljai többség ugyanis még mindig nem ismeri, hogy milyen a valódi tokaji. Hangsúlyozom a helyiek sem! Nem csak azért nem ismerik, mert nem engedhetik meg maguknak, hanem, mert nem is óhajtanak tudomást venni róla. Hazánk lakosságának pedig csupán jó, ha öt százaléka kóstolt már igazi tokajit, nem a mindenki által ismert kádártokajit, a karamellizált eloxidált ihatatlan izét, hanem a természetes édes, egészséges magas minőségű szőlőből készült isteni csodát.

De maradok a borospolcnál. Nézem mi van Európa közepén hegyalja szívében? Olajos flakonokba zárt alföldi levek kínálják magukat. Egy félédes vörös a Pince Kincse névre hallgat, a kedvencem pedig a száraz fehér cucc a Jó Barát.  Ezek a löttyök a zsákutca legvége.

De jó hírem van Juliska néni, ha hall odaát, tisztességes minőségi bort készítő pincészetnek ad otthont a fiatal ügyvéd a házában. És biztosíthatom, hogy ő és az a néhány tucat hegyaljai pincészet, amelynek tulajdonosai tudják milyen a királyok bora, előbb-utóbb elérik, hogy a helyi kricsmiben is tisztességes bor legyen. Elvégre Tállya Európa közepe.

Elhangzott a MKRádió jegyzet rovatában.

Tallián Hedvig