Kezdjük úgy, hogy sznob vagyok, jó értelemben. Ezt persze csak én állíthatom magamról. Már az általános iskolában is ragaszkodtam a minőséghez. Finnyás voltam. Ez édesanyám főztje miatt alakult így, túl jól főzött és főz mind a mai napig. Nem csoda, hogy utáltam a menzán adott moslékot. Így a többiekkel ellentétben, én nem is jártam közös moslékevésekre. A konyhás donnák ugye délutánonként hazacsórták a tökfőzelék hozzávalóinak egy részét, látványosan megrakott szatyraikban.

Tehát édesanya valószínű elrontott kislány koromban, mert az anyai főzttel vette kezdetét a minőség felé orientálásom. Nálunk nem volt soha vegeta. Aztán bort - komolyat és lenyűgözőt - először Szepsy Istvánnál volt szerencsém inni. Elég magasra lett helyezve itt is a mérce.

Ennyit elöljáróban a Kopár ügyhöz. A minap ugyanis két üveg Kopár lehelte ki lelkét legnagyobb örömömre – örömünkre, mert oly nagylelkű vagyok, hogy megosztottam.  Elegem lett az őrizgetésből. Kicsit tipródtam, hogy jujujjj oly soká dédelgettem, nem kéne pazarolni, mégiscsak kettő van belőle. Aztán nagy elszánással úgy döntöttem, kiapasztom Kopár készletem. Bedobom őket a kvantum térbe messze futó jó rezgéseket kelteni.

Ezzel a lendülettel, nagy büszkén mindkét bor esetében ki is posztoltam a nagy bornyitást.

Az első egy 2002-es volt Kopár volt, ezt születésnapi ajándékba vittem. Némi hátsó szándékkal, hogy nemcsak a borízlést javítom, de magam is közelebbi kapcsolatba kerülök vele, ha már ilyen sokáig őrizgettem. Tehát nyitás után posztolás. Jöttek is a lájkok, meg a köszönések, hogy még ilyet és hujj-uj-ujjj!!! De jó, és de csodás! Pusztán a Kopár hírneve és felbontása is, a bor élvezetében nem részesülők figyelmét is felkelti. Micsoda bor!A 2002-esről nem írtam semmiféle feljegyzést, csak az addig beavatatlan arcokon látszott az öröm, hogy egy bor ilyen kereken simulósan gyönyörű is lehet. És még mindig tart az íze, még mindig, még mindig… E helyütt jegyezné meg Rohály Gábor tanár úr, hogy ugye a Wine Spectator vakkóstolásán is elkápráztatta az avatott borértő közönséget. Ez a Kopár!

Aztán a 2003-as nyitását is kiposztoltam. Erre is megérkeztek a lájkok, és egyúttal egy kérést is kaptam. Egy ifiúrtól jött a kérés, aki az agyonsztárolt villányi borokkal szemben dacosságot mutat, mint írta magáról. Kérte, hogy számoljak be a borról, ha már kibontottam. Válaszom első része meg is született LÉGYOTT című írásomban. A válasz második része pedig a 2003-asról, íme:

Nem lehet nem előrevetni, hogy Gere Attila a legnagyobb évjáratának tartja. Mint azt a bevezetőben jeleztem, már gyermekként szerfelett szerettem a kimagaslót. És így maradtam. Röviden a borról: látványra rozsdás széli elszíneződést tapasztaltam, illatában pedig narancsos, eukaliptuszos, csokis jegyeket fedeztem fel rövid dekantálást követően. Megjegyzem a csodás narancsosság érett Észak-Rhone Syrah-kat idézett fel bennem londoni életemből. Némi késéssel a narancs után erdőavar jegyek is felbukkantak. Bő óra teltével pedig karácsonyi gyümölcskenyér fűszerei fahéj, szegfűszeg helyezkedtek előtérbe, csokival és sűrű szilvalekvárral karonfogva. Mindez ízben is megjelent, de társult mellé némi husáng is. Úgy éreztem, hogy a fa még mintha nem simult volna teljesen belé. Lényegében őrizgethettem volna még a bort, bőven volt benne potenciál, no de, ha az ember kedveskedni akar egy vörösbor ivónak, akkor nem teketóriázik, hanem nyit. Borászaink kis azt tanácsolják: Nem őrizni! Inni!

Sőt, fokoztuk az élvezeteket, a nagy bor mellé egy hirtelen ötlettől vezérelve egy chilis fekete csokoládét is kivetkőztettünk celofán papírjából. A csoki-bor párosításon fanyalgóknak innen üzenem nagyszerű volt a Kopár is, a chilis csoki is, a kettő együtt, amint táncolt a szájban szintén sok csillagot érdemel.

 Mert a minőségre szoktatás otthon kezdődik. Köszi Édesanya!

 (2012. okt. 27-én kóstolva)

 Tallián Hedvig