Télvég utáló, dadaista hangulatban csöppentem bele a minap egy új kezdeményezésbe. A duna-parti - palotának nem épp nevezhető - müpa-kaszárnya lépcsőin a kiállítótérbe felmászva az alapkérdés adta magát:

Befogadóbbá teszi-e az alkohol a kortárs kiállításra érkező mit sem sejtő látogatót?

A Ludwig Múzeum, a vasfüggöny mögé bekukkantó avantgárd zenei nagyság, John Cage kiállítást Vylyan borokba mártottan kínálta a februári szürkeséget feloldani vágyóknak. Nem tudom eldönteni, hogy eredeti gondolatnak örülhetünk-e vagy inkább a múzeum túlélésért küzdő agyviharának elhajlása házasítani az ősit az újjal. A tagadást a feltámadással. Az avantgárd művészt a Pinot Noir-ral.

A mikrofonos segítség ellenére semmit nem hallottam a tárlatvezetésből, de intelligens Földlakóként végighullámoztam a tévéinstallációkkal szegélyezett tereken. Az egyik tévé fekete-fehér felvételén a tömeg közepén pucéran szaladgáló pocakos férfit láttam, egy másik tévében pedig zongorán hasaló, fejét lógató, tenyerével a billentyűzetet verő ruhásat. Hangtalanul. Körülöttem Vylyanék Kszí habzóborát ráhangolódást segítőként már elfogyasztó valentin napi érdeklődők feszültek rá a befogadandó látványra. Önhibámból kifolyólag én már nem jutottam hozzá az új, bubis csodához, így aztán nem maradt más hátra, mint, hogy szív- és homlok csakráimat kitárva adjam meg magam a műveltségemből eddig kimaradt ember kottáinak, elszakadt hegedűhúrjainak, kiégett dobfelszerelésének, vagyont érő - bakelitet forgató - sztereó berendezésének, hogy egyszer csak a térdmagasságban falra ragasztott kottasáv előtt leguggolva merüljek el fegyelmezetlen hangjegyek látványában, melyek közül némelyik fel-fel robbant – egy pontból szétfutó egyenesekkel jelezvén a hang kvantumfizikai valóságát –, végül is Cage a XX. század elején született, amikor Heisenbergék már könyékig túrtak az isteni tartományban. Ahol előbukkan maga a Csönd. Ha jól figyelünk. De a falakon Ji csingnek öltöztetett négyzetekké széttöredezett kották is igyekeztek hatást kiváltani a melléjük ragasztott Kurtág György mélyanalízisért kiáltó aláírásával, amelyről szembeötlőn lógtak bele előző életekbe a g-k és gy-ék hurkai. A hangszórókból közben Cage átiratok szóltak, megnehezítendő számomra a cage-i világ alkohol nélküli átélését. De ha akartam kivonhattam magam kortársaim és a művész háttérzenét gerjesztő morajlásából fejemre helyezve egy fülest, hogy villódzó színes sokszögekre meredve hallgassam a kisdiákkoromra emlékeztető tv-s kémiaóra aláfestő zenéjét.

A Kszítől és Cagetől ittas Valentin napra gyűlt kortársművészet rajongók gyűrűjéből egyszer csak mellém szegődött egy középkorú hölgy. Először kissé gyanakodva figyeltem csevegő közeledését, majd megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy bár egy professzorral hozott össze a Cage-nek szentelt tér, de: A valójában mihez is ért? kérdésre, a „semmi” szócskában foglalta össze a lényeget. Majd elmagyarázta az avantgárd művész keleti misztikumot megidéző képeinek japán kultúrába nyúló filozófiai gyökereit. Kisvártatva megtudtam a háttérzajból kiszűrődő elnyomni szándékozott információból, hogy ez az avantgárd művész komoly mikológus volt, és nem csak ette a gombát…

Mi viszont, miután végigsodortattunk John Cage a kommunista Kelet-Európára tett hatását összefoglaló térszegleteken végre hozzájutottunk – kedvenc vörös fajtámhoz - Vylyan-ék pompás, csodásan bűzös Gombás Pinot Noir-jához, hogy igazán mélyen átélhessük a tárlat látogatói minőségünkkel kiteljesedő új világát. És felszakadhasson az addig nagy nehézségek árán visszafojtott ősenergia - a nevetés.

Egyetértek. Jó ötlet a lelkét vesztett európait az épp önmagára találó európaival párosítani. Minőségi bort a múzeumok büféibe!

Tallián Hedvig 

(Köszönet a Borigónak!)