Úszás után, kisimultan szállok fel a villamosra. Két megálló hazáig. Derűsen belemélázok a vasárnap esti szürkeségbe. Ahogy zötyögünk pompomsapkás ember közeledik felém. Tőlem jobbra kétszatyros hajléktalan. A pompomsapkás karjára húzza a „bkv-ellenőr vagyok” pántot. Előkotrom az utazásomra jogosító igazolványt. Orra alá tolom. Az ellenőr a hajléktalantól ugyanezt kéri. Nincs neki. Elkéri tőle a személyi igazolványát. Adatait lajstromba veszi. Majd, lakcímkártyát kér a pompomos… Végül átadja a sárga csekket. A hajléktalan átveszi. Megáll a villamos. A hajléktalan megemeli két - gondosan összegyűjtött lapos sörös dobozokkal teli - cekkerét. Ő is, én is leszállunk.

Folytatom az utam haza. Torkom szorul. Az úttesten átkelve a szelektív gyűjtőnél egy másik embert pillantok meg nyaktól lefelé. Fejét elnyeli a fémdoboz-gyűjtő konténer. Kezét már nem tudja bedugni. 

Haladok hazafelé. Torkom még jobban szorul. Szemeim már könnyben. Házunk előtt Sándor a környék hajléktalanja könyékig a kukában. Üdvözlöm. Bemegyek. Édesanyámat köszöntöm. Mondom neki, mi van kinn. Összeszedünk töpörtyűt, kolbászt. Kiszaladok a mini csomaggal. Sándor már a szemközti kukánál. Nevét kiáltom. Oda csoszog. Félúton átadom a kis csomagot. Kérdezem kenyeret vegyek-e hozzá? Még nyitva a bolt. Nem kell, az van – válaszolja szakálla közül, s hozzáteszi – köszönöm szépen. Üdvözlöm az édesanyját! Sándort eltartja a környék. Neki sincs lakcímkártyája.

Budapest, 2013. február 17.

Tallián Hedvig