A GAZDA

Ellentmondásosság. Ezt érzem. Ugyanis mindig talajvesztett leszek, mikor megérkezem a Budapesttől kétszázhúsz kilométerre lévő faluba. Kiszállok az autóból, megtelik a tüdőm friss levegővel és ettől, kiül valami furcsa vigyor az arcomra. Olyan, mintha rezervátumba csöppentem volna, pedig csak - CSAK? – Tokaj-hegyaljára érkeztem. A hirtelen fejbe csapó friss levegő tenné ezt velem?

Valójában ez zavartság. Városi önmagam szégyene.

A szőlőhegyekről és erdőkből áradó friss levegő belém ömlik és tudatosítja, hogy itt, más szabályok érvényesek, mint a városban. Szabályok, amiket nem ismerek, de fontosabbak bármilyen felvett városi felsőbbrendűsködésnél. Íróasztal melletti és könyvtárak mélyén ülő dohos okoskodásnál.

Aztán azon kapom magam, hogy kilép a házból és jön felém márciusi napbarnítottan a gazda. Mosoly ül arcán, lénye légies és magabiztos. Azon nyomban beültet az autójába, és felvisz a szőlőhegy tetejére, hogy szemrevételezzük a szőlő állapotát és tanuljak valamit a lényegről. Kiszállunk az Úrágya dűlőben és ilyenkor derül ki igazán, hogy mennyire tudatlan városi önmagam. A látványtól hetet-havat hordok össze. És csupán a rügy az, amit felismerek és meg is tudok nevezni a látszólag alvó szőlőn.

Ilyenkor már javában zajlik a nedvkeringés, és dolgoznak a hormonok, tudom meg a gazdától, mert hisz mi más tenné lehetővé, hogy elinduljon a szőlőben az élet? És persze kell hozzá a napfény.

Fürdünk a márciusi napfényben és lenézünk az Úrágya kőrakásáról a szőlőhegyek ölelte Mádra. A gazda eddig csillogó szeme elkomorul. Már alig akad, aki művelje a szőlőt – mondja halkan. A legjobb, legmegbízhatóbb munkaerő a hatvan felettiek közül kerül ki. Háziállatot meg szinte senki nem tart a faluban. Reggel csak hébe-hóba hallani kakaskukorékolást. Nincs kertben kapirgáló tyúk, sem városi orrnak bűzős disznóól. Csirkéért a szomszédos kisváros multijához mennek az emberek. Azt se tudják, mit esznek. Persze az állattartás fegyelmet kíván. Mellettük nincs hétvége, nincs ünnepnap. A tehénnek, ami nem lila, vagy a cocának, ha esik, ha fúj, enni kell adni. Este hatkor kihal a falu, egy lélek sincs az utcán, mindenki sorozatokat bámul. A fiatalok pedig külföldre mennek dolgozni. Vázolja a mai magyar valóságot az Úrágya dűlő kőrakásának tetején a gazda.

Én pedig tudom, hogy ő, a maga erejéből ötven embernek igyekszik létet és étket biztosítani. Minden bizodalma az őserőben, a nagy magyar fajtában, a furmintban és Tokaj-hegyalja különleges talajában van. Évtizedek óta küzd az elemekkel, és hisz. Mélyen hisz. Hite olyan erős, hogy másokat is magával ragad. De nem lehet próféta a saját falujában, tanítványai messziről érkeznek.

Hatására városi fiatalok döntenek a szőlőművelés mellett, és telepednek le nem csak Tokajban. Fiatalok, akik érzik, hogy a természet ősi rendje olyan módon jutalmaz, amire a város képtelen. Felsejlik bennem is e gondolat, miközben visszaszállunk az autóba, és lecsorgunk a faluba. Az érkezéskor rám ült zavartság mostanra elpárolgott. Szomorúság váltotta fel, mert alig, hogy megjöttünk, máris hazaindulunk, vissza az rikácsoló városba. Ilyenkor mindig elveszítek valamit. De az én veszteségem nem számít. Csak az ország, az ne veszítsen!

Tallián Hedvig

Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió jegyzet rovatában.