Már elmúlt éjjel tizenegy óra, amikor farkaséhesen igyekeztem hazafelé. Korgó gyomorral téptem fel a lakás ajtaját, a következő pillanatban pedig a hűtőszekrényét. Benézetem a hűtő gyomrába és első pillantásra megállapítottam: üres. Aztán elmélyedtem az ürességben és ekkor előbukkant a hűtő gyomrából valami: egy csésze kacsazsír. Pár polccal feljebb pedig az év első adag kovászos uborkáján akadt meg a szemem. Még hogy semmi?!

Kipakoltam ezt a semmit, a hűtőből a konyhapultra.

Előszedtem a kredencből egy serpenyőt, bekapcsoltam az „érintőképernyős” tűzhelyemet és a serpenyőben felolvasztottam a kacsazsírt. Tettem bele sót, borsot, pirospaprikát és majorannát. Találtam a kenyérkosárban többnapos szikkadt kenyeret és azon nyomban bekapcsoltam a sütőt, hogy megszabadítsam a kenyeret ezen szomorú állapotától.

Kihalásztam a befőttes üvegből egy hideg kovászos uborkát és karikákra vágtam.

Amint a kenyér megpirult, hozzáfogtam tunkolni megifjodott kenyeremet a kacsazsírba. És csipegettem hozzá a felkarikázott kovászost. Álltam a kredenc mellett és olvadoztam a gyönyörűségtől. És hálás voltam, hogy ebben az íz orgiában részem lehet így éjfél előtt pár perccel.

Végtelen hála öntött el, ahogy néztem az előttem feltárulkozó terülj-terülj konyhapultot. És különös felismerésem támadt. A kacsazsíros plasztik csésze, a kovászos uborka befőttes üvege, a felfrissített kenyér, és a high-tech tűzhelyem, a kések, és villák, a kenyérvágódeszka – mindez egymás hegyén-hátán fél négyzetméteren összetorlódva - üzenetet hoztak számomra. Eszembe ötlött, hogy először úgy tűnt mintha üres lett volna a hűtő. Aztán pedig, pár pillanattal később itt állok és jóízűen falatozom. Mindettől a hálám csak fokozódott. Ahogy ránéztem a kacsazsírra, megláttam azokat ez embereket, akik azt elkészítették és beletöltötték a műanyag csészébe. Azokat is megláttam, akik a műanyag csészét fröccsöntötték…. És velük együtt törtek fel képzeletemben a kovászos uborkát érlelők. Aztán túlléptem Magyarország határain és high-tech német tűzhelyem tervezői és összeszerelői is beintegettek a képbe.

Megigézve álltam a konyhapultom fölött, kacsazsíros kenyérrel a számban és amint felpillantottam e nyüzsgésből, azt hittem észhez térek a kábulatból. De nem. Mert szemmagasságban a fűszeres polcomról a magyar pirospaprika termesztők és sok ezer kilométerről az indiai fűszereim készítői dobtak egy mosolyt irányomba. Hány ember munkája kellett ahhoz, hogy én az éjszaka közepén a narancssárga szlovák konyhapultom előtt fülig érő mosollyal orcámon király módjára jóllakjak? És abban a pillanatban nem gondoltam arra, hogy a kredenc, a tűzhely, és a hűtő készülhetett volna magyar emberek keze által. Akkor és ott abban a pillanatban egyetlen dolog számított: hogy megéreztem, hányan vannak, akik a tudtomon kívül gondoskodnak rólam. És hányan vagyunk, akik gondoskodunk egymásról! 

Országhatároktól és politikusoktól teljesen függetlenül.

Hálám már nem csupán a konyhapultomon csoportba összeverődött tárgyak és ételek látványára és az ízekre terjedt ki, hanem mindazokra, akik ezt a terülj-terülj asztalkát elém varázsolták. Mindennapi munkájukkal, hitükkel, szeretetükkel. Mert mint azt legkedvesebb borász barátom mondja, a munka nem más, mint a láthatóvá tett szeretet. 

Hát…, én ezt éreztem ott a kacsazsíros kenyér és kovászos uborka ízén túl. És mindezt most szeretném megköszönni!

Tallián Hedvig

Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió jegyzet rovatában.