Kényes a téma. Bármit mondok pofonba rohanok. Vagy az érintettektől vagy a kívülállóktól. De ha beszélünk róla, akkor elkezdhet enyhülni a kín, és nem a pofon lesz az első gondolat. Ebben a témában mindenki megbántott. Testileg, lelkileg vagy intellektuálisan. Nem véletlen, hogy az ingyen újság a minap kétértelmű címmel tukmálta magát a postaládából „gondtalan” kezembe. A cigányokkal van a baj! Ordította képembe a kétértelmű probléma felvetés. Aztán az apró szedésből kiderült, hogy egy cigány író kisebbségi önkritikát gyakorol.

Ugye, hogy kényes a téma?

Mindenkinek van tapasztalata, hát még véleménye. Kirabolták, megölték, rászedték – a cigányok. Ha így történt, sajnálom. A bűnös emberre az ítéletet mondja ki az igazságszolgáltatás.

De mi van a felszín mögött, a mélyben?

A rendszerváltozástól számítva két teljesen elveszett cigány generáció nőtt fel. Miért kettő? Mert a lányok fiatal tinédzserként szülnek. És miért elveszett? Mert ki hullott ki a legkönnyebben a rendszerváltás túlélő showjának rostáján? Aki a legkevésbé tudott fellépni saját érdekei védelmében, mert ismeretei, tudása kicsinynek, kapcsolatai pedig kevésnek bizonyultak. Semmije sincs, amivel kapaszkodhatna, és benne tarthatná magát ebben a társadalomnak nevezett izében. Semmije sincs, csak, a családja.

És mi van a mélyben bennünk?

Ellenállás és elutasítás. Utáljuk a nyomort. Olyannyira, hogy nem is veszünk róla tudomást. Egyszerűen kizárjuk, amíg valaki fülön nem csíp, ahogy engem is, és egy országgyűlési képviselőt, és meg nem mutatja azt, ami van. A nyomornegyedet, egyet az ezernyi magyar nyomornegyed közül. Fültanúja voltam amint a „budai úri gyerek” honatya nyilvánosan bevallotta: a monori nyomornegyedbe megérkezve fogta föl, mekkora a baj, és nem csupán Budapest szomszédságában. Ott értette meg, hogy miért nem tud előrelépni az iskolában a kis cigánygyerek. Nem azért mert buta. Hanem mert Önhöz, hozzám és a honatyához hasonlóan a tanító néni sem szeret büdös, mocskos gyerekekkel bajlódni. Inkább hátraülteti az osztályteremben, a gyerek meg lemarad és újratermeli a szegénységet.  Azonban ha van a nyomornegyedben közösségi fürdő, tisztálkodási és mosási lehetőséggel, akkor a gyerek tisztán tud iskolába menni és mindjárt lelkesebb a tanár néni is. A gyerek nem bukik, tanul, sikerélménye van és még tán diplomát is szerezhet.  Ki hinné, hogy a probléma sokszor ilyen „egyszerűen” orvosolható?!

Nem csak a honatya magam is kimerészkedtem Monorra. Nem volt könnyű. Monoron a saját szememmel láttam, hogy a cigánytelep nem rohad, hanem épül. Összesen húsz ember, szociális munkás és önkéntes nem kis erőfeszítése által. Közülük nem egy maga is cigány, ráadásul főiskolai végzettséggel. És mert odafigyelnek a gyerekekre és jó példával járnak elől ezek a cigány segítők, a monori Kossuth Általános Iskolában a cigány gyerekek közt már alig van bukás. A többség jól teljesít. Kinn járva Monoron, ha rövid időre is, de tollasoztam egy meseszép apró cigánylánykával. És a gyerek rajcsűr közepén különös dolgot éreztem: vad szeretetéhséget. Mint egy katasztrófaturista furcsa eufóriában jöttem haza a Monori riportról, olyan érzésem volt mintha tettem volna valamit. Pedig semmit nem tettem csak szembesültem a mai magyar valósággal Budapest peremén. Aztán ez a furcsa eufória estére elpárolgott, és összeszorult a szívem. Sírtam. Monoron a helyzet javul, de Magyarországon körülbelül ezer cigány nyomornegyed egzisztál szétszórva távoli falvak és kisvárosok szélén. 

Az ingyen újság címlapjával kezdtem, azzal, hogy a cigány író kisebbségi önkritikát gyakorol.

Nekünk nem kéne? Persze ez kényes téma…

Tallián Hedvig

Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió jegyzet rovatában.