avagy fölállni az olaszrizling segítségével - interjú Jásdi Istvánnal 

Az ország eldugott szegleteiben apró lámpások világítanak egyre fényesebben. Az egyik ilyen lámpás Csopakon mutatja az utat. Jásdi Istvánt az Olaszrizling szerintünk rendezvényen kérdeztem, amikor a januári fagyban több száz ember zarándokolt a Balatonhoz, hogy megkóstolja e feltámadóban lévő fajtát. A magyar borreneszánsz megkerülhetetlen alakjával a beszélgetéshez apropót és ihletet az olaszrizling adott.

- Az olaszrizling az ország sok borvidékén jelen van és ebből következően különféle arcait mutatja. A fajta helyzete mennyiben írhatja le az ország tudati állapotát?

- Első ránézésre kicsit erős e felvetés, de történelmi perspektívából nézve nyilvánvaló, hogy szoros összefüggésben áll a magyar nemzet állapotával. Hiszen az ültetvények sorsát olyan események befolyásolták, mint a kiegyezés, az azt követő fellendülés az emberek optimizmusával, majd az első világháború az azt követő békével, amikor elvesztettük a lelkünk egy darabján kívül az ország és a piacok tekintélyes részét is. Itt maradtunk a szőlő kétharmadával és a fogyasztók egyharmadával. Ezek lelki, és piaci szempontból is meghatározó történések és ez természetesen az olaszrizling termelését is befolyásolta.

Jásdi István

Az olaszrizling becsületes, őszinte fajta. Szereti a magához hasonló termelőket. Nem hazudik, azonnal megmutatja, ha valaki kizsarolja az ültetvényét. Optimizmusra is okot ad! Az elmúlt fél évszázadban és főleg az 1970-es 1980-as években a fajta ott volt minden kocsmában - mert minden kocsmában olaszrizlingként adták el a fehérbort –, de ezek zöme nem olaszrizlingből készült! Hamisították magát a fajtát is. Olyan „borászati eljárásokat” használtak, amik mára szép lassan kimentek a „divatból”. A borhamisítás mindenféle trükkjét bevetették. Szalmatörekből, csigerből készítettek alkoholos italokat és ezeket olaszrizlingként adták el. Alacsony morális és piaci szinttel kell megküzdenie azoknak, akik olaszrizlingben gondolkodnak. Az olaszrizling példája mutatja, hogy a magyar borreneszánsz, miért nem magyar fajtákkal indult. Hisz az olaszrizling a neve ellenére magyar fajta. A rendszerváltás után termelő és fogyasztó egyaránt az idegen fajtákban bízott. Mindenki Chardonnayt, Cabernet Franct akart inni, véletlenül sem kadarkát, olaszrizlinget, kékfrankost, furmintot. Hírnevüket borzalmasan lejáratták. Nagyra értékelem, hogy a magyar borreneszánszban kezd becsülete lenni ezeknek a fajtáknak. Egyáltalán nem magyarkodás kijelenteni, hogy a kékfrankos, a furmint, vagy az olaszrizling fontosabb számomra a világfajtáknál.

- A világfajták korai sikere mögött a nyugathoz mindenben és minden áron való felzárkózás mániákus igénye is megbújhatott. De most, hogy felfedezzük a saját fajtáinkat ez a magunkra találást jelzi. Önmagunk elismerését, megbecsülését.

- Mindenképpen. Azt látni kell, hogy a világ számára is csak így vagyunk érdekesek! Készíthetek és ugyanolyan jó Chardonnayt, mint amit Burgundia legjobb termőhelyei adnak, de a Chardonnay a világ számára burgundi fajta marad. Olyat nem fogunk tudni készíteni, amit a világ befolyásos szakírói magasabbra pozícionálnak egy franciánál. Akkor vagyunk érdekesek, ha saját magunk maradunk és így készítünk világszínvonalút. Ez nem azt jelenti, hogy akármit lehet csinálni a saját dolgainkkal. Rettentően igényesnek kell lennünk! A szőlőben és a pincében egyaránt igényesen kell bánnunk az olaszrizlinggel is. Így adjuk meg a lehetőséget a nyugati borisszáknak, hogy felfedezzék a fajtát. Egyébként, még mindig nem tudják, hogy hazánkban szőlőt termelnek! Néhány éve egy olasz borászcsoport tagjai ideérkezésükkor meglepve vették tudomásul, hogy Magyarországon, Tokajon kívül is van borvidék. Bár jó Tokajit nem ittak évtizedek óta. Fölfedezték Villányt, Szekszárdot, Egert, a Balaton-felvidéket és Somlót. Hazatérve pedig nem rettentek meg tőlünk, mint piaci konkurenstől. Nem a minőség miatt - mert azt látták, hogy fehérben sokkal izgalmasabbak vagyunk náluk -, a mennyiségben keresendő az ok, ami miatt nem ijedtek meg. Látni kell, hogy a valamivel több, mint hatvanezer hektáron belül - amire a rendszerváltás óta feleződött a magyar szőlőtermő terület - az igazán igényes szőlőtermelés tíz százalékra korlátozódik. Ez nem tényező ma Európában. De az ideérkező külföldi számára óriási élmény a Jásdi Borteraszon vagy a Szent Donát teraszán helyi fajtákat kóstolni.  

- Született két kőkemény hangú írása a magyar borról, a siker felemás mivoltáról. Ám, hogy mégis sikeresnek tekintjük ezt az ágazatot, azt az is bizonyítja, hogy a januári fagyban lejött több száz ember Csopakra, mert kíváncsi az olaszrizling megújhodására. A borreneszánsz onnan indult el, hogy Ön, Szepsy István, dr. Lőrincz György, dr. Kovács Tibor, Demeter Zoltán és a többiek felkerekedtek és helyben kóstolták meg Burdundia, Bordeaux és a világ legjobb borait. Tapasztalatot és tudást szerezetek…

- …ha az ember bezárkózik a saját pincéjébe, nézi a köldökét és kóstolgatja a nagypapa dohos hordójából az öreg borokat, akkor az a meggyőződés alakul ki benne, hogy az a világ legjobb bora, hiszen a szomszédét soha nem kóstolta. Másrészt, a dohos hordó adta ízről azt hiszi, hogy ez a bor természetes íze. Találkoztam tizenöt éve itt Csopakon olyan gazdákkal, akik azt mondták, hogy valami hiányzik a boromból, átmentem hozzájuk és éreztem a dohos, penészes ízeket a boraikban. Ez jelentette számukra a magyar bort. Ki kell menni a pincéből, át kell menni egymáshoz és igenis át kell lépni az országhatárokon is! Olyan helyekre kell elmenni, ahol nem esett ki a szőlő és borkultúrából öten év. Nem utánozni kell őket! Szó nincs arról, hogy valamit egy az egyben át kellene vegyünk. Épp elég példa volt erre a szocializmus idején, amikor azt mondták, hogy a Lenz Moser a legkorszerűbb művelési mód. Fel minden tőkét két méter magasra! Óriási károkat okoztunk ezzel a saját szőlőkultúránknak. De látni kell, hogy merre megy a világ, és hogy kis módosításokkal mekkora eredményeket lehet elérni. A rend a borászok érdeke! Az ausztriai glikol botránnyal tele volt a világsajtó, de öt év leforgása alatt rendet tettek. Nem a bürokráciát növelték, hisz a párhuzamos bürokrácia a hamisítás melegágya. Ahol ugyanarról az adatról több felé kell jelenteni ott nyilvánvalóan könnyebb csalni, mint ahol egy nyilvántartás van, de az valós. Ausztriában rend lett és tíz év alatt az osztrák fehérborok a világ legdrágább fehérborai a világpiacon. A Monarchia idején Ausztriában alig volt szőlő és bortermelés, és az, sem mennyiségileg sem minőségileg nem volt versenyképes a magyar borral. A csopaki és badacsonyi borokat stájer borkereskedők vitték el. Csopakról a Ranolder borok Pozsony és Bécs legjobb éttermeibe kerültek. Látni kell, hogy adottságainkkal sokkal előbbre is juthattunk volna. Ez hiányérzetet kelt bennem. Ugyanakkor jó érzés, hogy nagyszerű borokat lehet kóstolni már remek, ifjú borászoktól. Sajnos a minőségi munka csupán az összes terület nagyon kis hányadán zajlik. Az a szőlőtermelő, akinek nincs saját bora, elnyomorodik a néhány nagyüzem diktálta alacsony felvásárlási árak miatt. Látható, hogy van itt még mit tenni.

- Írásaiban az „érted haragszom nem ellened” lelkületet fedezem fel. Ez honnan ered? És miért nem a horvát tengerparton fektetett be?

- Jártam ott többször is és továbbra is szeretem. Ezt a helyzet hozta, belekerültem és érzékeltem, hogy csodálatos dolgokra alkalmas a magyar szőlő és borkultúra. Életmódot teremt. Művelőinek és fogyasztóinak egyaránt. Olyan életmódot, amit sokkal gazdagabb nemzetek élhetnek. Látni azt, hogy nem fejlődik olyan gyorsan és nem mindenki számára nyújt kenyeret, hogy kivágják és elhanyagolják a szőlőket, ahol nem kapnak támogatást, hogy hosszú kilométereken át lehet utazni a Balaton-parton, a 71-es úton és jobb kéz felől csak elhanyagolt gazos ültetvényeket látni, akkor az emberben feltámad a vízió, hogy milyen paradicsom lehetne ez, és milyen kevés kellene hozzá! Na, ilyenkor szeretek provokálni. Az említett cikkeket provokációnak szántam. Mert azt hittem, hogy valakit, valahol cselekvésre fog késztetni. De általában csalódnom kell.

- A borászok közt, ha körülnézek, különböző karakterek képviselik az ügyet. Köztük Jásdi István mintha az ostor vége lenne, aki ki meri mondani a véleményét. S nem csupán kimondja, de le is írja. Ám ez nem korlátozódik kizárólag a cikkekre, hisz a Szerenád a szőlőben című könyve nemcsak visszaadja szerzője temperamentumát, de a könyv egy részének gondolatai gyógyírként is felírhatóak lennének Magyarország számára. Ez pedig a falu szolidaritásra épülő kultúrája, ami egyrészt kivesző félben van, másrészt újra körvonalazódni látszik. Csopakon milyen a hangulat?

- Tanulmányoztam a régi kisközösségeket, amelyek a szolidaritás erejével olyan időszakokat éltek túl, mint például a török kor. Ezek után elnyomorodottan, kifosztva, sok helyről megsarcolva éltek e közösségek. De azért vészelték át, mert a közösség mindig támaszt jelentett annak, aki abból származott. Napjainkra ezek a szolidáris kisközösségek széthullottak és ez még csak nem is a szocializmus bűne volt, hanem az iparosodás velejárója. Az biztos, hogy szolidaritásra nem csupán a falu szintjén, de a nemzet, és Európa szintjén is szükség lenne, azért, hogy biztonsággal haladhassunk ebben a világban. Hisz, ahogy a valamikori községek versenyképtelenné váltak, úgy vált versenyképtelenné Magyarország és mára Európa is. Versenyképességünk fenntartásához szükség lenne a szolidaritásra. De attól tartok kiveszett az írmagja is.

- A szabadság kis közösség szintjén látszólag korlátozott. Miként jelenthette mégis a férfiember számára egykor a szabadságot a szőlőhegy és a pince?

- Életem jelentős részét alkalmazottként töltöttem nagyvállalatoknál. Elmúltam ötven, amikor felfedeztem a szőlőhegyek időtlen szabadságát. Amellett, hogy hihetetlen szabadságérzetet ad kimenni a hegyre, a legnagyobb rabszolgaság is. Ez párhuzamos érzés. Alá vagyok rendelve az esőnek, a napsütésnek, a föld termőképességének, a filoxérának, a lisztharmatnak. Mégis az enyém a legnagyobb szabadság. Munkában, elfoglaltságban valószínűleg több mint a legtöbb emberi tevékenység. De minél több az ember dolga a szőlővel - amivel szintén szolidáris viszonyban vagyunk -, annál szabadabbak vagyunk. Tudom, hogy ez paradoxon. De így érzem az biztos.

- Ranolder János veszprémi püspök egykori nyaralója ad otthont a Jásdi birtoknak. Ranolder a XIX. század legizgalmasabb változásait élte végig, a reformkor előtt született és a kiegyezést követően halt meg. Az ország igazi virágzását nem érte meg. Jásdi István milyennek látja Magyarország helyzetét és milyennek szeretné tudni az unokái számára Csopakot és Magyarországot?

- Izgalmas személyiség Ranolder János. Morva származású volt, családja Pécsett élt és szegény sorból került papi pályára. Egyházi íróként is dolgozott. Birtokain a XIX. század közepén a legjobb magyar borok teremtek. Ezt nem csak azért tartotta fontosnak, hogy az asztalán jó borok legyenek, exportált is, és a befolyó jövedelemből leánynevelő intézeteket tartott fenn. Mindig működött benne a szolidaritás a magyar néppel, amit egy labanctól - mert labanc volt az istenadta - nem várnánk el. Érdekes volt ő is és a kor is. Az 1848 utáni időszak sok tekintetben hasonlítható napjainkhoz. Kínál bizonyos párhuzamokat. Miként lehet egy teljes vereség, egy morálisan, gazdaságilag évtizedekkel visszavető időszak után fölállni, megtalálni saját gyökereinket és ebből miként indulhat el a fejlődés. Ranolder valóban nem élte meg ennek a kiteljesedését, a nagy fellendülést. De amit hátrahagyott az jó alapot teremtett, amire lehetett is építkezni évtizedekig. Sőt, egyes eredményeit még ma is élvezhetjük. Az embernek nem lehet csak a saját korában megtérülő beruházásokban gondolkodni. Életem korábbi részében megtapasztaltam, és ez még ma is tart, hogy a világ elment a nagyon gyorsan megtérülő beruházások felé. Befektetem a pénzem valamibe, és öt év alatti megtérüléssel kecsegtetnek bizonyos feltételek esetén. Viszont ezek nem a legértékesebb termékekből származnak, ezek a közvetlen hasznot nem teremtő pénzügyi műveletekből kreálódnak. Ezzel szemben egy szőlőbirtok hosszan megtérülő beruházás. Öt év míg eltelepítjük, öt év míg elkezd teremni, utána harminc-ötven évig terem. Óriási érték. Nem igaz, hogy ez közgazdaságilag nem értelmezhető, hisz értéket teremtettünk és ez évtizedekig működni fog. Lehet, hogy nem tudunk azonnal kaszálni. Szeretném, ha túllépnénk az azonnali kaszálás gondolkodásmódján. Az ország akkor haladhat előre, ha szőlőtelepítésbe, faültetésbe kezdünk, hogy a húsz-harminc-ötven évvel utánunk jövők is élvezhessék munkánk gyümölcsét.  

Csopak, 2013. január 26.

Tallián Hedvig