Mit evett reggelire?

Most, hogy szezonja van, én epres gyümölcssalátával indítom a reggelt. Magyar eperrel. Majd vajas zsömlével és rántottával folytatom. Mikor mihez van gusztusom. Néha semmihez, persze nem véletlenül. De az első fogáshoz, a gyümölcssalátához, minden körülmények között ragaszkodom. Télen reszelt alma adja a gyümölcs-salim alapját, de ilyenkor tavasz végén már alig várom, hogy az almát leváltsák a nap csókolta eprek, málnák, cseresznyék.

Ez évi első epremért Budapest egyik nagy piacára mentem, miután kijöttem az első magyar országimázs konferenciáról, ahol a fókusz a magyar gasztronómián volt.

De egyelőre lássuk, mi a helyzet „eper ügyben” a piacon.

Szinte minden zöldségesnél volt a piros gyümölcsből. Édes eper, földi eper, spanyol eper - hirdették a kis fémtáblák. Az édesnek mondott spanyolok fénylők voltak, hatalmasak és torzak. Igazi szemfényvesztő látványban részesítették piacra járó magamat.

De nem hittem a szememnek.

Mert tudom, hogy ez az eper dél-nyugat Spanyolországban egész éven át terem. S ha nő Európában a kereslet, meggyorsítják a növekedését. Némelyik földet sem lát, csak valami hormonokkal dúsított folyadékkultúrát. S ha már szép nagyra duzzadt, mint egy bodybuilder, dobozolják, kamionra pakolják, s szétlövik a kontinens minden irányába. Mert Európa eperlázban ég!

De legyünk jó indulatúak, és tegyük fel, hogy a többsége földben termett.

Akkor meg a több napos célba érést kell kibírnia. Így aztán nem érheti meg, hogy beérjen! Éretlenül szedik. Ezen a ponton újabb vegyszerek, tartósítók, fényesítők lépnek be az eper-kérdésbe.

Mindennek ismeretében, arcomon spanyol eper ellenes fintorral, kerestem a magyart. De csak néhány kofánál találtam, hiszen még csak most megyünk bele a magyar eper szezonjába. Végül apró, sötét bordó, drága epret vettem. A tábla szerint garantáltan magyart. Számomra érthetetlen módon a spanyolhoz képest dupla áron.

S mivel reggelim része a vajas zsemle, és egyre erősödő kétségeim vannak a bolti vajjal szemben is, gondoltam: na most itt a piacon megpróbálok szerezni tejből készült magyar vajat. A sajtkereskedőnél rákérdeztem, hogy van-e házi vaja? Van persze! - jött a válasz a sajtok mögül. Magyar?  – kérdeztem. Nem! Francia. – Így aztán, vaj nélkül és csalódottan kifordultam a piacról. Fülemben felerősödve csengtek a konferencián hallottak: Első michelin csillagos éttermeink séfjei elmondták, hogy alapanyagaik többségét nem tudják a magyar piacokról beszerezni. Bécs és Párizs hozzávalóik lelőhelye.

De lépjünk lejjebb a ranglétrán: az egyszerűbb éttermeinkben árusított „magyar süllő” nem magyar, és nem is süllő. S most képzeletben lépjünk még lejjebb, és menjünk be egy ismert multinacionális lánc élelmiszerdiszkontjába. A cég egyik vezetője nemrég bevallotta, hogy az üzleteik polcain sorakozó élelmiszerek húsz százaléka nem szerves anyag. Azaz teljesen mű!

Mindeközben a new yorki tőzsdén még ma is a bánkúti búza számít a legjobbnak. Vajon hová tűnt a magyar földekről a bánkúti búza? És a magyar asztalokról a minőségi és egészséges étel? Ezek után kívánhatok még jó étvágyat a reggelihez?

Tallián Hedvig

Elhangzott a MKRádió jegyzet rovatában. 

Éjfél körül, az utolsó busz már elment. Gyalog igyekszem a Bartók Béla út felé, remélve, hogy ott, vagy a Körtéren elcsípek egy éjszakai járatot. Egyszer csak a sötét utcán egy fiatalember lép mellém, kérdezi: tudom-e hol van a Móricz Zsigmond körtér. Én is oda megyek, gyere velem, invitálom. Miközben együtt battyogunk a sötétben, ő meg-megszólal: ”négy napja nem aludtam, azt sem tudom, hol vagyok”. Talán éppen éjfél, amikor közli: „ha levenném a napszemüvegem, felrobbanna a pupillám." És néha sürgetőn megkérdezi, mikor érünk már oda. Már nincs messze, nyugtatom.

A Kosztolányi Dezső tér egyik piros lámpájánál vissza kell rántanom, nehogy lelépjen egy autó elé. Majd elhaladunk a költő szobra mellett, és míg én a kifeszített Feneketlen tóban megcsodálom a fényárban úszó Szent Imre templom kéttornyú tükörképét ő mobiltelefonálásba merül.

Elhaladunk egy üresen kongó kiadó iroda mellett, ahol nemrég egy nagy rendszerváltó párt helyi központja működött, majd néhány méter után elérjük a Körteret és ezzel szétválnak útjaink. A négy napja nem alvó tinédzser csatlakozik a barátaihoz, én meg átmegyek az éjszakai busz megállójába.

Nem látjátok, micsoda katyvasz uralkodik a körtéren? – úszik be emlékezetembe egykori tanárom bosszús mondata. A Körtértől kőhajításnyira lévő patinás gimnáziumban tanított nekünk rajzot. 1989-et írtunk akkor. Először nem értettük, miért mossa a fejünket, nem csináltunk semmit. Mi közünk bármiféle katyvaszhoz. Mi közünk a Körtérhez? Aztán elkezdtem figyelni a teret. Évszaktól függetlenül mindig idegesen és szürkén nyüzsgött. A rendszerváltás után a „lordok házának” csúfolt szegények étterméből szempillantás alatt gyorsétterem lett és megjelent a tetején egy óriás M betű. A házak tövében pedig a hajléktalanok. Majd elindult nagy erőkkel a metróépítés, a hajléktalanok pedig pár hónap alatt birtokba vették a vadonatúj aluljárót. Aztán Móricz Zsigmond - a domborműve mellé – egészalakos szobrot is kapott a téren. S attól fogva bronzba öntve csendben figyelte a villamossínek mellől a róla elnevezett téren rohanók neurózisát. Majd tovább színesedett a körtéri katyvasz művészeti képlete: fűthető óriás kavicsok jelentek meg a gomba mellett. Az író szobra pedig alighogy megjelent, el is tűnt.

Állok huszonhárom évvel később az éjszaka és az egyre durvább alakot öltő tér közepén. Mellettem a műemlékek műemléke a mára már csak nyíltszíni vizeldének használt gomba. Mocskos ablakai töröttek, falain egykorvolt választásokat minősítő firkák.

E jobb sorsra érdemes épületet délről a metróépítés felvonulási területe öleli. Egymásra halmozott konténerek, pozdorjakerítés, csikktenger, és csupasz föld szúrja a szemet. Szent Imre herceg emlékművének háta mögött pedig a leendő metró felszíni elemei bujkálnak. A hangulatot javítandó tudatos graffitivel díszített pozdorjalemezek védik a metróépítkezést, és kérdezik a városi rohanót: vajon tudja-e mi az a quercus robur? Azaz a kocsányos tölgy, mert a természet innen két megállóra találtatik.

Az M betűs ház szomszédságában felújítási állványzat, arról pedig ötemeletes fiatal lány bámul bele óriás szemeivel az éjszakába. Kencét hivatott árulni a Körtéren átrohanóknak.

Leltározom a katyvasz egyre furcsább elemeit.

S végre befut az éjszakai járat, sietve fölszállok. Csak érjek már haza! A buszon ülve eszembe jut a mellém szegődött, tágult pupillájú, napszemüveges fiatal srác. Vajon az ő generációja képes lesz rendet tenni a körtéri katyvaszban?

Tallián Hedvig

Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió jegyzet rovatában..

Egy drága női bőrtáska tulajdonosa vagyok. Ajándékba kaptam évekkel ezelőtt, így aztán nem ismerem az árát. Ez egy Londonból való dizájner táska, diszkréten rá van csempészve a szegecseire a márka logója. Sokszor leirigyelték már a vállamról. Nem tudom mi tetszett rajta az irigykedőknek, talán a márkája, talán a fazonja, talán az, hogy nem az övék.

Amikor megajándékoztak vele csak néztem értetlenül, nem vágytam ilyen holmira. Szomorú voltam nagyon és szomorúságomat nem lehetett egy táskával elűzni. De illett a gesztusnak örülni. Így aztán mosolyogtam és idővel belaktam a táskát. Megszoktam és megszerettem. Sőt valódi értékét is felfogtam, azt, hogy táskám nem kétidényes vacak műbőr, hanem nemes valódi bőr. Felfogtam a kidolgozottságában rejlő aprólékosságot, a bele foglalt időt. A komoly kézimunka időtállóságát és szépségét. Táskám hibája, hogy üresen is súlyos egy női vállnak, hátha még beleteszek egy üveg furmintot. De kétségtelen tény, hogy örök darab a női ruhatárban.

Van egy bőrdíszműves mester ismerősöm, Takács úr. Ő egy táskajavító boltocska tulajdonosa. Hosszú évekkel ezelőtt úgy ismertem meg, hogy bevittem hozzá egy övet használhatóvá tétetni. Kértem az övre öt lyukat. És ő nem kért a lyukasztásért pénzt. Magyarán ajándékozott nekem öt lyukat az övemre. Agyonhordott táskákat javító bőrdíszművesemet nemrég ismét felkerestem, vállamon a dizájner darabbal. Jó szakember szemével egyből szemet szúrt neki a magas minőségű táska, és megdicsérte. Majd lemondón legyintett, hogy ilyet itthon már senki nem csináltat. Még édesapja műhelyében készültek egyedi darabok, ő maga pedig már nem is emlékszik mikor készített új táskát. Mire én, de csak tovább kéne adni valakinek a tudását! Erre legyintett még egyet és elmesélt egy történetet.

Egy délelőtt ült a kis boltjában a varrógépe mellett, javította a beteg táskákat. A gyógyítandó és meggyógyított táskákért jövő menő emberek pedig egymás kezébe adták műhelye kilincsét. Egyszer csak belépett egy hölgy és udvariasan megkérte Takács  urat, hogy tegyen használhatóvá egy övet, azaz kért rá négy lyukat. A mester elvette az övet és ráfektette azt a műtőasztalára. Szempillantás alatt kimérte a négy lyuknak a helyét majd gyakorlott kézzel rácsapott a kalapácsával a lyukasztóra egyet, kettőt, hármat, négyet. Körülbelül annyi idő alatt végezett e munkával, mint ahogy ezt én itt elmondtam.

És odaadta a használhatóvá tett szíjat a kuncsaftnak. Az megkérdezte, hogy mennyivel tartozik. A mester azt felelte, ugyan már semmivel. Ajándék.

Erre a kuncsaft így szólt, ingyen végzett munka és az állam adóbevételtől való megfosztása miatt megbüntetem huszonöt, azaz huszonötezer forintra.

És igazolandó ki is ő valójában elővette adóellenőri igazolványát.

De az ügy nem zárult le a büntetéssel, azóta az adóhivatalban tologatják a papírokat. Javaslatokat, ajánlásokat és kalkulációkat fogalmaznak meg, le és fel, hogy kiokkumulálják, hogy egy bőrövön történő lyuk létrehozása, megvalósítása azaz munka folyamattá alakítása az lyukanként kerüljön minimum ötszáz forintba, plusz ááááfa.

- Hogy az államnak bevétele legyen.

A történet meghallgatását követően vállamon a londoni dizájner darabbal, amely ki-tudja-ország, ki-tudja-kézműveseinek munkája távoztamban feltettem a költői kérdést. Ugye nem gondoljuk komolyan, hogy egy londoni dizájner táska különb lehet Takács úr keze munkájánál?

Tallián Hedvig

Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió Jegyzet rovatában.

Kivételezett helyzetben lennék? Sokszor töprengek rajta, és mindig a villamoson ér el e gondolat, amikor szembesülök a sok szenvedő öreg arccal. Felfoghatatlan, ami mostanában egyre több közeli barátról derül ki.

Nóra egy furmintgőzös lazuláskor osztotta meg velem, hogy három éves korában és később is, az apja rendszeresen verte. Nem jutottam szóhoz a hír hallatán.

Később rákérdeztem és elmondta, hogy ez komoly és bizony ő sokszor napokig kék zöld volt a veréstől.

Hol volt anyád, hogy megvédjen? - kérdeztem a fiatal nőtől. Végignézte, válaszolta. Én meg napokig nem kaptam levegőt Nóra vallomásától. Hogy lehet egy kisgyerekre kezet emelni? Ki az a beteg állat, aki egy csöpp gyereket meg mer verni? Ráadásul rendszeresen!

Nemrégiben újabb esetekről szereztem tudomást a környeztemben. Minden alkalommal lefagytam. Nem tudok napirendre térni felettük, képtelen vagyok felfogni, hogy gyerekeket vernek az otthon melegében.

Klaudia tíz éves volt, mikor azon kapta magát, hogy beugrott anyja elé, hogy lesújtani készülő apja inkább őt üsse, ne az anyját. Apja pedig nem teketóriázott, ütötte a tízéves kislányt. Anyja meg hagyta! Miféle szülők az ilyenek? Klaudia beszámolója szerint családjában a verekedés mindennapos gyakorlat volt.

A szakirodalom szerint a családon belüli erőszak társadalmaktól, koroktól és vallásoktól függetlenül tabu témának számít. Persze működnek jogvédő szervezetek, aktivistákkal, szakértőkkel, akik igyekeznek segítő kezet nyújtani a bántalmazott, sakkban tartott, megalázott nőknek. Már azoknak akik elérnek hozzájuk. (Hála nekik munkájukért!)

De mi lesz a fájó testű, sajgó lelkű a gyerekekkel? Ki védi meg a kicsinyeket?

Honnan ez a pusztító erő, ami ezt a kínt méri a cseperedőkre? Honnan származik ez a borzalom?

Nóráéknál vajon az dédnagyapa hurcolta haza az isonzói árkok vérgödreiből? És Klaudia apjának ütlegelésében vajon a második világháború mocskának feldolgozatlansága nyilvánul meg? Mi történt az ötvenhat után börtönbe kényszerítettekkel? Hogy telepedtek rá ezek a kínok a családokra?

Mert ugye nem gondoljuk komolyan, hogy egy huncut kisgyerek verést érdemel? Ugye nem?

Mi van a mélyben, ami enyhébb esetben önpusztító alkoholistát, súlyos esetben gyerekverő idiótát termel?

Ülök a villamoson és nézem az arcokat. Próbálom kitalálni, hogy miféle emberek lapulnak a szakadt tavaszi ballonok alatt. Nézni is rossz a fájdalmat, ami megmintázta a 47-esen ülők arcát. Nőkét és férfiakét. Vajon hányan vannak köztük, akik a napi betevő mellé verést kaptak lelki táplálékul a szüleiktől? Hányan vannak azok, akik szerencsésnek mondhatják magukat és csupán szidást, becsmérlést kaptak a poggyászukba?

Szeretném őket megkérni, hogy forduljanak oda az unokáikhoz és mondják el, amiről még soha nem beszéltek! Ne hallgassák el a részleteket! Mondjanak el mindent, a kínt, a fájdalmat, a félelmet, a szégyent!

Sírjanak!

És kérjenek bocsánatot!

Ne hagyják, hogy az unokák örökítsék a kínt!

Ülök a villamoson és miközben figyelem a látható fájdalmat, mérhetetlenül hálás vagyok a szüleimnek, mert én tudom, milyen gyengéd szeretetben felnőni. Átéltem. Kivételezett lennék?

Tallián Hedvig

Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió jegyzet rovatában

Ellentmondásosság. Ezt érzem. Ugyanis mindig talajvesztett leszek, mikor megérkezem a Budapesttől kétszázhúsz kilométerre lévő faluba. Kiszállok az autóból, megtelik a tüdőm friss levegővel és ettől, kiül valami furcsa vigyor az arcomra. Olyan, mintha rezervátumba csöppentem volna, pedig csak - CSAK? – Tokaj-hegyaljára érkeztem. A hirtelen fejbe csapó friss levegő tenné ezt velem?

Valójában ez zavartság. Városi önmagam szégyene.

A szőlőhegyekről és erdőkből áradó friss levegő belém ömlik és tudatosítja, hogy itt, más szabályok érvényesek, mint a városban. Szabályok, amiket nem ismerek, de fontosabbak bármilyen felvett városi felsőbbrendűsködésnél. Íróasztal melletti és könyvtárak mélyén ülő dohos okoskodásnál.

Aztán azon kapom magam, hogy kilép a házból és jön felém márciusi napbarnítottan a gazda. Mosoly ül arcán, lénye légies és magabiztos. Azon nyomban beültet az autójába, és felvisz a szőlőhegy tetejére, hogy szemrevételezzük a szőlő állapotát és tanuljak valamit a lényegről. Kiszállunk az Úrágya dűlőben és ilyenkor derül ki igazán, hogy mennyire tudatlan városi önmagam. A látványtól hetet-havat hordok össze. És csupán a rügy az, amit felismerek és meg is tudok nevezni a látszólag alvó szőlőn.

Ilyenkor már javában zajlik a nedvkeringés, és dolgoznak a hormonok, tudom meg a gazdától, mert hisz mi más tenné lehetővé, hogy elinduljon a szőlőben az élet? És persze kell hozzá a napfény.

Fürdünk a márciusi napfényben és lenézünk az Úrágya kőrakásáról a szőlőhegyek ölelte Mádra. A gazda eddig csillogó szeme elkomorul. Már alig akad, aki művelje a szőlőt – mondja halkan. A legjobb, legmegbízhatóbb munkaerő a hatvan felettiek közül kerül ki. Háziállatot meg szinte senki nem tart a faluban. Reggel csak hébe-hóba hallani kakaskukorékolást. Nincs kertben kapirgáló tyúk, sem városi orrnak bűzős disznóól. Csirkéért a szomszédos kisváros multijához mennek az emberek. Azt se tudják, mit esznek. Persze az állattartás fegyelmet kíván. Mellettük nincs hétvége, nincs ünnepnap. A tehénnek, ami nem lila, vagy a cocának, ha esik, ha fúj, enni kell adni. Este hatkor kihal a falu, egy lélek sincs az utcán, mindenki sorozatokat bámul. A fiatalok pedig külföldre mennek dolgozni. Vázolja a mai magyar valóságot az Úrágya dűlő kőrakásának tetején a gazda.

Én pedig tudom, hogy ő, a maga erejéből ötven embernek igyekszik létet és étket biztosítani. Minden bizodalma az őserőben, a nagy magyar fajtában, a furmintban és Tokaj-hegyalja különleges talajában van. Évtizedek óta küzd az elemekkel, és hisz. Mélyen hisz. Hite olyan erős, hogy másokat is magával ragad. De nem lehet próféta a saját falujában, tanítványai messziről érkeznek.

Hatására városi fiatalok döntenek a szőlőművelés mellett, és telepednek le nem csak Tokajban. Fiatalok, akik érzik, hogy a természet ősi rendje olyan módon jutalmaz, amire a város képtelen. Felsejlik bennem is e gondolat, miközben visszaszállunk az autóba, és lecsorgunk a faluba. Az érkezéskor rám ült zavartság mostanra elpárolgott. Szomorúság váltotta fel, mert alig, hogy megjöttünk, máris hazaindulunk, vissza az rikácsoló városba. Ilyenkor mindig elveszítek valamit. De az én veszteségem nem számít. Csak az ország, az ne veszítsen!

Tallián Hedvig

Elhangzott a Magyar Katolikus Rádió jegyzet rovatában.

„Sötét volt és január. Már senki nem volt az irodában. Az ablaknál álltam a hetedik emeleten, a mélységben idegesítően nyüzsgött a város, és komolyan eljátszottam a lehetőséggel, hogy most mindent egy csapásra megoldok, ha ma nem az ajtón, hanem az ablakon át távozom az épületből” – kezdte a beszélgetést egy régi osztálytársam, amint lehuppantunk a székekre egymás és egy üveg furmint társaságában. Évtizede nem találkoztunk. Önpusztító gondolata pillanatnyi rémületet ébresztett bennem. Szerencsére arca derűs maradt. Kinyitottam az üveg bort, töltöttem, majd megszagoltuk a nemes száraz tokajit.

„Álltam az ablaknál” – folytatta – „és nyomorultul éreztem magam. Szánalmasan nyüszített bennem addigi életem. Nem sírtam tíz éves korom óta, de akkor és ott az ablaknál, zokogni kezdtem. Sírtam, mint egy kölök… S hogy zsebkendőt találjak, fel kellett kapcsolnom a villanyt… Fújtam az orrom a flancos irodámban, és még jobban fájt az életem… amikor az íróasztalomon megláttam aranykeretben szőke göndör ikerfiaimat, amint széles mosollyal épp fejest ugrani készültek egy pazar vitorlásról egy messzi tengerbe, ahova akkor még együtt ment a család. Erre még jobban rám tört a zokogás, és végtelenül szégyelltem magam. Értesz engem?" – kérdezte. Bólintottam, s közben mindketten kortyoltunk a furmintból. „…Mindent elértem, amit egy férfi Magyarországon akarhat. Mindent! Szép házat, nyaralót, egy évben többszöri külföldi utazást, óriási lapos tévét, beszélő hűtőszekrényt, úszómedencét. Doktori fokozatot!... Ezt külön apám miatt. Az ő kedvéért… Kinevezést, hatalmat, duzzadó bankszámlát, bónuszt, osztalékot.” S miközben sorolta eredményeit, majdnem kiloccsantotta a furmintot a pohárból. „S közben jó ember is akartam lenni, aki törődik másokkal, jótékonykodtam.…Akkor este, önsajnálat és orrfújás közben, magamhoz térített a gondolat, hogy másnap jönnek a fiaim!... Mióta elváltam a feleségemtől, a gyerekek kétlaki életet élnek, és a hűtőt csak akkor rakom tele, ha jönnek a srácaim… Erre összekaptam magam, bevágtam az irodám ajtaját. De nem csukódott be. Visszafordultam, és miközben a zárral bajlódtam, szembesültem a szánalmas dicsőségemet hirdető felirattal: Pénzügyi Igazgató… Teljesen zavaros volt a fejem. Csak azt tudtam, hogy vennem kell a gyerekeknek valami ennivalót, és azt, hogy ez így nem mehet tovább! Hazafelé a piros lámpánál a szokásos út menti kéregetőm kezébe apró helyett ötezrest nyomtam... De ettől sem lett jobb. Megint eszembe jutott az ajtómon a felirat: Pénzügyi Igazgató. A pénzügyeket igazgatom, miközben a világ recseg-ropog… Mit csinálok én? Mire jó ez?!... Egész nap az elemzőkkel, a válság lehetséges irányairól és a túlélésről vitázunk. Miközben tudom, hogy melyik kollégám szed antidepresszánsokat, melyik kokainozik, melyik csalja a feleségét. Ültem a kocsimban és úgy éreztem: nincs kiút, mert semmi nem javul. Semmi!" – elhallgatott, megfogta az üveget, és töltött még egy pohárral mindkettőnknek. „Csak rosszabb lesz! De én jó kedvet akarok! Teremtést! Szeretném látni a  munkám eredményét! Olyan akarok lenni, mint gyerekkoromban. Hogy szerezhetném vissza a boldog gyerek énemet? - zakatolt bennem napokig a felismerés. És egy reggel valami sugallat félét éreztem… És tudod mi történt? Szörnyen banális, biztos azt fogod hinni, hogy meghibbantam. Ki fogsz nevetni!” – mentegette férfi-zavarát. „Az történt, hogy elfogyott a szappan. Ezért kibontottam egy újat, és életemben először vettem észre, hogy írás van a szappanon. Az volt ráírva, képzeld!...azt vésték bele a szappan testébe, hogy ’ezt a levendula szappant a Kovács család szeretettel és törődéssel készítette Önnek’  Álltam a fürdőszobámban megbabonázottan, és potyogtak a könnyeim… Egy szappantól! Érted?! Egy szappantól!... És tudod mit csináltam ezek után? Bementem az irodámba, és jó nagy betűkkel kinyomtattam egy szöveget. Eltakartam vele a szánalmas Pénzügyi Igazgató feliratot. Én, a nagy doktor, és igazgató. Azt írtam ki az ajtómra, hogy HARMÓNIA OSZTÁLY… Az irodában azóta elkezdtek mosolyogni a kollégák. Valaki persze megmosolyog, de csökkent a feszültség…. És tudod mit csináltam még ezek után? Előkotortam a szemetesből a szappan csomagolását, és levelet írtam a szappanos Kovács családnak. Megírtam a történetem és köszönetet mondtam nekik. Érted?”

….És mint egykor gyerekkorunkban, hatalmasat nevettünk, majd koccintottunk a furminttal. Végül csak annyit mondtam neki: Isten hozott újra, az emberek között!

Tallián Hedvig

Elhangzott a MKR jegyzet rovatában.

Édesapa! Már minden csak egy megírandó eset? De te nem egy eset vagy, te az APÁM vagy. Üres vagyok, tompa és szótlan. Jöttek szavak, meg mondatok, de el is vesztettem őket. Lepattantak a csöndről. Miről írjak? Rólad? Rólam? Anyáról? Arról, hogy neked gyalázatos gyerekkor jutott, nekem viszont gyönyörű gyerekkort adtatok ti ketten. Tökéleteset. Édesapa! Gyerek voltam, és végtelenül szerettem, amikor bohóckodsz. Mert mindig kibuggyant belőled valami spontán bohócság. Ilyenkor mindig újra akartam játszatni veled a poént, s nagy unszolásomra néha sikerült elérnem, hogy újra és újra előadd a kedvemért a kacagtató produkciót. De ilyenkor mindig hozzáfűzted: „Rendelésre nem megy!”

Aztán hirtelen vége szakadt a viccözönnek. Eltűnt a mosoly az arcodról. Nem értettem, hová lett a jópofa bohócom. Majd hosszú idő után visszakaptam a mókamestert, igaz, hogy szakállat növesztettél – kabalából -, de a lényeg az volt, hogy visszakaptalak. És aztán évről évre újra és újra elvitt a depresszió nevű szörnyeteg. Édesanya pedig!? Ilyet még senki nem látott. Mint egy gladiátor ment szembe a szörnyeteggel a pici asszony. Olyan erővel és elszántsággal verte fel a védőfalat közéd és a szörny közé, hogy nincs még ilyen a földön. Alternatív terápiák végtelenjét sorakoztatta föl érted, mert érezte, hogy a pirulák hatástalanok. Minden barát, minden rokon, minden kolléga, minden szomszéd, minden ismerős tudja, hogy a mindennél sokkal többet tett meg, hogy távol tartsa a szörnyeteget. Időről időre sikerült is neki, és akkor mindig visszakaptam a mosolygós, kedves, bolond, mókamester apámat.

Édesapa! Édesanya a kezdetektől sejtette, sőt tudta, hogy nem segítenek az antidepresszánsok, csak a jóság, a szeretet, és a törődés segít. Mindenki tudja, hogy jó ember voltál. Nem tudom, mi járt, akkor a fejedben, mikor meghoztad a döntésed. Lépéseddel immáron te akartad védeni a mindent felfalni igyekező depresszió nevű szörnyedtől anyát, és egyben véget vetni a saját szorongásod okozta két évtizede tartó kínnak.

Édesapa! Édesanya jól sejtette. Két és fél hete sincs még, hogy a döntésed után vagyunk, újra itt ülök Londonban, előttem az asztalon a mai Independent, a Times és a Guardian, február 26-a van. Mind a három nagy lap címoldala vezető hírként hozza: Az antidepresszánsok nem érnek semmit, nem hatnak, nullák, egyenlő a hatásuk a placebókéval, jelenti be a tudományos világ hivatalosan. Világbotrány, emberek tízmillióival szedetik ezeket a szarokat, és nemzetek kormányai dollár, euró és forint milliárdokat költenek olyan „gyógyszerek” támogatására, melyek nem érnek semmit. Eddig eltitkolt kutatási eredmények bizonyítják, hogy nem érnek semmit. Semmit! Semmit! Semmit! Emberek, s az apám élete ezeknek nem ér semmit! Csak a profit számít! Gyógyszer helyett hagyományos terápiára van szükség, melyet úgy hívnak beszélgetés, figyelem vagy flancosan pszichoterápia, analízis.

Édesapa! Van itt még valami. Mert tudom, hogy mennyire bíztál benne, hogy egyszer majd jobb lesz Magyarországnak, és aztán ez a reményed is elszállt, de nem a depressziód miatt. Mert anya segítsége mellett még egy működő, élhető ország adhatott volna erőt a kitartásodhoz. A tudat, hogy az emberek félénken ugyan, de elkezdenek mosolyogni, és tégláról téglára elkezd épülni valami, amiben még tizenkilenc éve hittünk. De a most rosszabb, mint az akkor, és számomra a halálod a rendszerváltás totális kudarcát is jelenti.

Édesapa! Két könyv van az éjjeli szekrényemen Széchenyi István Naplója és Márai SándorVasárnapi krónikája. Ők is önkezükkel. Milyen üzenet ez? Miféle nemzet ez?

Édesapa! Nagyon szeretem a kárpitos műhely illatát!

Hát, ezek a szavak jöttek…. 

Köszönöm, hogy jó apám voltál. Szeretlek, Hédike.

 (Megjelent a Hetiökopolon 2008. februárjában)