„Sötét volt és január. Már senki nem volt az irodában. Az ablaknál álltam a hetedik emeleten, a mélységben idegesítően nyüzsgött a város, és komolyan eljátszottam a lehetőséggel, hogy most mindent egy csapásra megoldok, ha ma nem az ajtón, hanem az ablakon át távozom az épületből” – kezdte a beszélgetést egy régi osztálytársam, amint lehuppantunk a székekre egymás és egy üveg furmint társaságában. Évtizede nem találkoztunk. Önpusztító gondolata pillanatnyi rémületet ébresztett bennem. Szerencsére arca derűs maradt. Kinyitottam az üveg bort, töltöttem, majd megszagoltuk a nemes száraz tokajit.

„Álltam az ablaknál” – folytatta – „és nyomorultul éreztem magam. Szánalmasan nyüszített bennem addigi életem. Nem sírtam tíz éves korom óta, de akkor és ott az ablaknál, zokogni kezdtem. Sírtam, mint egy kölök… S hogy zsebkendőt találjak, fel kellett kapcsolnom a villanyt… Fújtam az orrom a flancos irodámban, és még jobban fájt az életem… amikor az íróasztalomon megláttam aranykeretben szőke göndör ikerfiaimat, amint széles mosollyal épp fejest ugrani készültek egy pazar vitorlásról egy messzi tengerbe, ahova akkor még együtt ment a család. Erre még jobban rám tört a zokogás, és végtelenül szégyelltem magam. Értesz engem?" – kérdezte. Bólintottam, s közben mindketten kortyoltunk a furmintból. „…Mindent elértem, amit egy férfi Magyarországon akarhat. Mindent! Szép házat, nyaralót, egy évben többszöri külföldi utazást, óriási lapos tévét, beszélő hűtőszekrényt, úszómedencét. Doktori fokozatot!... Ezt külön apám miatt. Az ő kedvéért… Kinevezést, hatalmat, duzzadó bankszámlát, bónuszt, osztalékot.” S miközben sorolta eredményeit, majdnem kiloccsantotta a furmintot a pohárból. „S közben jó ember is akartam lenni, aki törődik másokkal, jótékonykodtam.…Akkor este, önsajnálat és orrfújás közben, magamhoz térített a gondolat, hogy másnap jönnek a fiaim!... Mióta elváltam a feleségemtől, a gyerekek kétlaki életet élnek, és a hűtőt csak akkor rakom tele, ha jönnek a srácaim… Erre összekaptam magam, bevágtam az irodám ajtaját. De nem csukódott be. Visszafordultam, és miközben a zárral bajlódtam, szembesültem a szánalmas dicsőségemet hirdető felirattal: Pénzügyi Igazgató… Teljesen zavaros volt a fejem. Csak azt tudtam, hogy vennem kell a gyerekeknek valami ennivalót, és azt, hogy ez így nem mehet tovább! Hazafelé a piros lámpánál a szokásos út menti kéregetőm kezébe apró helyett ötezrest nyomtam... De ettől sem lett jobb. Megint eszembe jutott az ajtómon a felirat: Pénzügyi Igazgató. A pénzügyeket igazgatom, miközben a világ recseg-ropog… Mit csinálok én? Mire jó ez?!... Egész nap az elemzőkkel, a válság lehetséges irányairól és a túlélésről vitázunk. Miközben tudom, hogy melyik kollégám szed antidepresszánsokat, melyik kokainozik, melyik csalja a feleségét. Ültem a kocsimban és úgy éreztem: nincs kiút, mert semmi nem javul. Semmi!" – elhallgatott, megfogta az üveget, és töltött még egy pohárral mindkettőnknek. „Csak rosszabb lesz! De én jó kedvet akarok! Teremtést! Szeretném látni a  munkám eredményét! Olyan akarok lenni, mint gyerekkoromban. Hogy szerezhetném vissza a boldog gyerek énemet? - zakatolt bennem napokig a felismerés. És egy reggel valami sugallat félét éreztem… És tudod mi történt? Szörnyen banális, biztos azt fogod hinni, hogy meghibbantam. Ki fogsz nevetni!” – mentegette férfi-zavarát. „Az történt, hogy elfogyott a szappan. Ezért kibontottam egy újat, és életemben először vettem észre, hogy írás van a szappanon. Az volt ráírva, képzeld!...azt vésték bele a szappan testébe, hogy ’ezt a levendula szappant a Kovács család szeretettel és törődéssel készítette Önnek’  Álltam a fürdőszobámban megbabonázottan, és potyogtak a könnyeim… Egy szappantól! Érted?! Egy szappantól!... És tudod mit csináltam ezek után? Bementem az irodámba, és jó nagy betűkkel kinyomtattam egy szöveget. Eltakartam vele a szánalmas Pénzügyi Igazgató feliratot. Én, a nagy doktor, és igazgató. Azt írtam ki az ajtómra, hogy HARMÓNIA OSZTÁLY… Az irodában azóta elkezdtek mosolyogni a kollégák. Valaki persze megmosolyog, de csökkent a feszültség…. És tudod mit csináltam még ezek után? Előkotortam a szemetesből a szappan csomagolását, és levelet írtam a szappanos Kovács családnak. Megírtam a történetem és köszönetet mondtam nekik. Érted?”

….És mint egykor gyerekkorunkban, hatalmasat nevettünk, majd koccintottunk a furminttal. Végül csak annyit mondtam neki: Isten hozott újra, az emberek között!

Tallián Hedvig

Elhangzott a MKR jegyzet rovatában.