Balsors nincs! Egyszerűen és határozottan tette oda ezt a kijelentést aszúval töltött poharam mellé. Soha nem felejtem el. Lenn ültünk a pince csöndjében, és egyszercsak kigurult a szájából e mondat. Alig hittem a fülemnek.  

Mindez az első igazán komoly és - utólag kiderült - számomra sorsfordító beszélgetésünkkor történt. Arról faggattam a borászt, hogy neki mit jelent Magyarország? Ilyen kérdést akkoriban feltenni bizonyos körökben  Budapesten szánalmasnak, sőt, illetlennek számított. Akkor ott a várostól távol, a pince rejtekén, amikor más nem hallotta, fel mertem tenni a kérdést Szepsy Istvánnak: Számára mit jelent Magyarország? És ő beszélt nekem az egykori öregek arcán látott ráncokról, arról, hogy hétéves kisfiúként megszólította a szőlő, meg, hogy hiába ment el az országból, visszafordította Hegyalja képében folyton visszatérő álma.

Akkor és ott, még nem értettem a királyi lépést, a száraz furmintot, még az édes boraiért rajongtam, de attól a beszélgetéstől kezdve, amikor a nemzet legtökéletesebb parafrázisát meghallottam a szájából, ittam a szavait.

Balsors nincs!

Határozott, mély meggyőződéssel ejtette ki.

Majd elkezdtem figyelni a munkáját, amivel egyre csak bizonyította, hogy merre kell menni borászatban, cselekvésben, hitben, országépítésben. Aztán ezt a kijelentését rendre megismételte újabb, már a közönségnek szánt beszélgetéseinkkor. Én pedig láttam, mint terebélyesedik a teremtés hittel végzett munkája által.

Borbaráti körökben mindig megvádolnak, hogy ráesett a forró palacsinta a szememre és nem látok Szepsy Istvánon kívül mást. Lehet. De e helyütt kijelentem: Magyarország példakép hiányban szenved. Nem tudjuk mi az a teljesítmény, és nem tudjuk miként lehet valódi eredményt elérni, és végül extra hozadékként köztiszteletet nyerni. 

És az elmúlt hetek bizonyították Szepsy Istvánnak igaza van. Balsors nincs.

Megyek át néhány nappal ezelőtt édesanyámhoz. Tévét néz és drukkol, közben a rádióból jön a hang. Édesanya azt mondja, ami a rádióból jön színvonalasabb, ….  hozzáteszi már nem bírja nézni annyira izgatott a szurkolástól,  …. majd  kiszalad a szobából. A rádióban közben üzeneteket olvasnak be szerte az országból. Valaki azt írja, már elektromosság sincs a házamban, de elemes rádión egyre csak hallgatom az olimpiát, és nem tudom leírni a boldogságot, amit a sportolóink sikerei okoznak. Közben finisbe fordul a szabad vízi úszómaraton a tévében, édesanya visszajön és már együtt őrülünk meg az idegtől, amikor a biztosan vezető Risztov Évára ráúsznak. Édesanya megint kiszalad. Risztov Éva pedig elsőként csap a célba.  A facebookon pedig az emberek egyre csak dobálják az elismerő lájkokat, mint Pars Krisztián a kalapácsot, s minél fényesebb az érem, annál hevesebb a tetszésnyilvánítás és bőségesebb a lájk. Az aranyérmesek képe alatti kommentekben középkorú urak vallják be, sírnak, picsognak.  Egyre csak dagad az olimpián készülő magyar kenyér Gyurta Dani.  Édesanyám pedig, az örök optimista, felháborodva számol be a bolti hírekről, vagyis arról, hogy képesek emberek fanyalogni egy kevésbé fényes helyezés miatt.

Én meg hozzáteszem, hogy ezek a fanyalgók azok, akiknek egy bronzérem netán egy negyedik-ötödik hely, nem helyezés a balsors által régen és folyton tépettek. Számukra tényleg nincs kiút... Mert ők kívülről várják a víg esztendőt a saját sorsukra. Ők még nem mentek fegyelmezett rendszeresen minden áldott nap az uszodába, az edzőterembe, a futópályára vagy a hegyre szőlőt metszeni, és nem gondoltak bele, hogy kéne jobban, másként.

Mert a víg esztendőbe bevezető a balsorsból kivezető utat csak belül, ebben a tudatosan fenntartott fegyelmezett rendszerességben lehet megtalálni. Csak úgy lehet megtalálni, ahogy olimpikonjaink tették. Akiket hiába löktek le - hátsó szándékkal - a startkőről évekkel ezelőtt. Nem hagyták magukat. Amit megálmodtak véghezvitték. Ők is balsorstalanítók.

Erre az olimpiára tehát koccintani kell, természetesen egy mádi furminttal.

Tallián Hedvig

Az írás elhangzott a Magyar Katolikus Rádió jegyzet rovatában.